Híreink Liszt Iskola

Írások a léleknek

Kis történet a szeretetről

Bruno Ferrero: A rózsa

rózsa

A német költő, Rilke egy időben Párizsban élt. Naponta bejárt az egyetemre egy francia barátnője kíséretében. Útja egy nagyon forgalmas útvonalon vezetett át. A kereszteződésnél állandóan egy koldusasszony tartózkodott. Alamizsnát kéregetett a járókelőktől. Mindig ugyanazon a helyen üldögélt. Mozdulatlan volt, akár egy szobor. Kezét előre nyújtotta, szemét a földre szegezte.

Rilke soha nem adott neki egy fillért sem. Barátnője ellenben gyakran belecsúsztatott a koldus kezébe egy-egy pénzdarabot. Egyszer a fiatal francia nő csodálkozva meg is kérdezte a költőt:

– Te miért nem adsz soha semmit ennek a szegénynek?

– Olyasvalamit kellene adnunk neki, amit nem a kezének, hanem a szívének szánunk – válaszolta a költő.

Másnap Rilke egy rózsabimbóval érkezett. Egyenesen a koldusasszonyhoz ment. A rózsát belehelyezte a kezébe és tovább akart menni. Ekkor azonban váratlan dolog történt: a koldusasszony felemelte a tekintetét, ránézett a költőre, nagy nehezen felkelt a földről, megragadta a férfi kezét és megcsókolta. Majd, a rózsát erősen a szívére szorítva, eltávozott.
Egy héten át nem látta. A másik héten ismét ott ült az utcasarkon, a szokott módon: szótlanul, mozdulatlanul, mint korábban.

– Miből élhetett egész héten át, mikor semmit se kapott? – kérdezte a francia barátnő.

– A rózsából – válaszolta a költő.

Történet az igazi öröm fontosságáról

Bruno Ferrero: A bohóc

clown-PIXABY

Az egyik neves ideggyógyász rendelőjében megjelent egy külsőleg ápolt, jól öltözött és kiegyensúlyozott férfi. Pár mondat után azonban az orvos észrevette, hogy a nyugalom mélyen gyökerező levertséget és szomorúságot takar.
A specialista nagy gonddal végezte a vizsgálatot és a beszélgetés végén egyszerű szavakkal így szólt a beteghez: – Miért nem megy el ma este a cirkuszba, mert ha nem tudná, ma lesz az első előadás a városban? Műsoron van egy híres bohóc is, akiről azt állítják, hogy a fél világot megnevettette már. Mindenki róla beszél, mert egy különleges egyéniségről van szó. Meglátja, jót fog tenni.
A rendelőben lévő férfi felzokogott és így szólt: – Az a bohóc én vagyok.

Történet az éberségről

Paul White: A buyufa alatt (részlet)

Egy afrikai vadász talált egy kis leopárdot, amit hazavitt és az otthonában nevelt. A törzsfőnök figyelmeztette: nem lesz jó vége, mert a kis leopárdokból lesznek a nagy leopárdok, és a nagy leopárdok ölnek. A vadász azonban nem hallgatott rá, hiszen olyan szelíd, barátságos volt a kis leopárd. Ahogy növekedett, a főnök többször is figyelmeztette, de a vadász soha nem vette komolyan. Mások is a vadász pártját fogták. Egy nap megsebesült a vadász fia, és a leopárd nyalogatni kezdte a véres sebet. Egy pillanat alatt megváltozott a viselkedése, megölte a fiút, azután a vadászt és több embert is a faluban. A vadász csak kemény harcban tudta megölni a vérengzővé lett leopárdot. Amikor vége volt a küzdelemnek, összehívta a falu lakóit és azt mondta: többen meghaltak ma, mert nem vették komolyan, amit mondtam, hogy a kis leopárdokból lesznek a nagy leopárdok, és a nagy leopárdok ölnek.

Arany, ami nem fénylik

áprilisi történethez

Van arany, ami nem fénylik, van út, ami nem járható, van tenger, ami nem kéklik, van igazság, ami fel nem fogható!! Ezt hallgattam – hallgasd te is:
Két magzat beszélget az anyukája hasában:
– Mondd, te hiszel a születés utáni életben?
– Persze. A születés után jön az élet. Talán azért vagyunk itt, hogy felkészüljünk arra, ami ezután következik.
– Lárifári! A születés után nincs semmi! Onnan még senki nem tért vissza! S különben is, hogy nézne ki?
– Azt pontosan nem tudom, de úgy érzem, hogy ott mindenhol fények vannak… S talán a saját lábunkon fogunk járni, s a saját szánkkal eszünk.
– Ez már végképp ostobaság! Járni nem lehet! S még, hogy szájjal enni?! Nevetséges! Hát nem látod a köldökzsinórt? S ha már itt tartunk, gondolkodj el egy picit: azért nem lehetséges a születés utáni élet, mert a köldökzsinór túl rövid.
– Igen, de szerintem valami biztosan lesz, épp csak máshogy, mint amit itt életnek nevezünk.
– Ostoba vagy. A születéssel az élet véget ér, és kész.
– Figyelj, nem tudom pontosan mi lesz, de majd a Mama segít nekünk.
– A Mama ? Te hiszel a Mamában?
– Igen.
– Ne nevettesd ki magad! Láttad már valahol? Egyáltalán látta már valaki?
– Nem, mert itt van körülöttünk. Benne élünk. S bizony, neki köszönhetjük, hogy vagyunk.
– Na, most már hagyjál békén ezzel az ostobasággal, jó? Majd akkor hiszem a Mamát, ha látom.
– Látni nem tudod, de ha elcsendesedsz, akkor hallhatod az énekét, érezheted a szeretetét. Ha elcsendesedsz, érezni fogod a simogatását, érezni fogod óvó kezét.

Öt pont a kanadai vadlibákról

  1. A vadlibák csoportosan, „V”-alakban szállnak. Repülés közben mozgatják szárnyukat, s a levegő felhajtó ereje fenntartja a következő libákat. így lehetséges, hogy 71 %-kal hosszabb távolságot tudnak megtenni, mintha csak egyetlen pár repülne.

Ha egymást segítve dolgozunk, s közösségi szellemben végezzük a munkát, sokkal gyorsabban és könnyebben érjük el a célt.

  1. Ha egy vadliba kirepül a sorból és egyedül próbál célhoz érni, azonnal lelassul, mert nem segíti őt többé a levegő emelő hatása, amelyet a többi vadliba szárnycsapásai biztosítanak számára. Így gyorsan visszarepül a sorba, hogy repülése könnyebbé váljon a társai erőfeszítése által.

Ha van annyi eszünk, mint egy kanadai vadlibának, akkor együtt dolgozunk a közösséggel, közös cél érdekében.

  1. Amikor a vezető vadliba elfárad, egy másik veszi át helyét az élen.

A közösségben el kell fogadnunk egymásrautaltságunkat, s a megfelelő pillanatban átadni vagy átvenni a munkát éppúgy, mint a vezetést.

  1. Repülés közben a hátsó vadlibák hangosan gágognak, hogy az elsőket erőfeszítéseikben biztassák.

A közösség nem létezhet szurkolók nélkül, és fontos, hogy a „gágogás” biztató legyen.

  1. Ha egy vadliba megbetegszik, két társa leszáll vele, s addig együtt maradnak, amíg meggyógyul vagy elpusztul. A libák ezután visszatérnek a saját közösségükhöz, vagy hármasban, vagy már csak kettesben; olykor egy másik közösséggel röpülnek, míg el nem érik a sajátjukat.

Ha annyi együttérzés lenne bennünk, mint a vadlibákban, átsegítenénk egymást a nehéz időkön, ahogyan ők teszik.

Az élet szép

lepke

Egy szomorú ember elindult, hogy megkeresse a boldogságot, az örömteli életet. Útjában először egy földművest kérdezett meg, nincs-e a földeken a boldogság és az öröm. Azt a választ kapta, nincs.Tovább menve megkérdezett egy milliomost, a pénzben rejlik-e a boldogság és az öröm, de a gazdag szomorúan válaszolta, hogy nem. Ekkor a szomorú ember elment megkérdezni a királyt, hogy nincs-e nála a boldogság és az öröm, de a válasz itt is nemleges volt. Végül most már céltalanul kóborolva, az útszéli réten meglátott egy gyermeket, aki egy jót játszva – kacagva – pillangó után futott. Ekkor a szomorú ember belátta, hogy a boldogságot és az örömet nem mások adják, hanem magunknak kell megteremtenünk.
Szenthelyi-Molnár István: Emberek! Az élet szép! írása alapján