Kis történet a szeretetről
Bruno Ferrero: A rózsa
A német költő, Rilke egy időben Párizsban élt. Naponta bejárt az egyetemre egy francia barátnője kíséretében. Útja egy nagyon forgalmas útvonalon vezetett át. A kereszteződésnél állandóan egy koldusasszony tartózkodott. Alamizsnát kéregetett a járókelőktől. Mindig ugyanazon a helyen üldögélt. Mozdulatlan volt, akár egy szobor. Kezét előre nyújtotta, szemét a földre szegezte.
Rilke soha nem adott neki egy fillért sem. Barátnője ellenben gyakran belecsúsztatott a koldus kezébe egy-egy pénzdarabot. Egyszer a fiatal francia nő csodálkozva meg is kérdezte a költőt:
– Te miért nem adsz soha semmit ennek a szegénynek?
– Olyasvalamit kellene adnunk neki, amit nem a kezének, hanem a szívének szánunk – válaszolta a költő.
Másnap Rilke egy rózsabimbóval érkezett. Egyenesen a koldusasszonyhoz ment. A rózsát belehelyezte a kezébe és tovább akart menni. Ekkor azonban váratlan dolog történt: a koldusasszony felemelte a tekintetét, ránézett a költőre, nagy nehezen felkelt a földről, megragadta a férfi kezét és megcsókolta. Majd, a rózsát erősen a szívére szorítva, eltávozott.
Egy héten át nem látta. A másik héten ismét ott ült az utcasarkon, a szokott módon: szótlanul, mozdulatlanul, mint korábban.
– Miből élhetett egész héten át, mikor semmit se kapott? – kérdezte a francia barátnő.
– A rózsából – válaszolta a költő.
Történet az igazi öröm fontosságáról
Bruno Ferrero: A bohóc
Az egyik neves ideggyógyász rendelőjében megjelent egy külsőleg ápolt, jól öltözött és kiegyensúlyozott férfi. Pár mondat után azonban az orvos észrevette, hogy a nyugalom mélyen gyökerező levertséget és szomorúságot takar.
A specialista nagy gonddal végezte a vizsgálatot és a beszélgetés végén egyszerű szavakkal így szólt a beteghez: – Miért nem megy el ma este a cirkuszba, mert ha nem tudná, ma lesz az első előadás a városban? Műsoron van egy híres bohóc is, akiről azt állítják, hogy a fél világot megnevettette már. Mindenki róla beszél, mert egy különleges egyéniségről van szó. Meglátja, jót fog tenni.
A rendelőben lévő férfi felzokogott és így szólt: – Az a bohóc én vagyok.
Történet az éberségről
Paul White: A buyufa alatt (részlet)
Egy afrikai vadász talált egy kis leopárdot, amit hazavitt és az otthonában nevelt. A törzsfőnök figyelmeztette: nem lesz jó vége, mert a kis leopárdokból lesznek a nagy leopárdok, és a nagy leopárdok ölnek. A vadász azonban nem hallgatott rá, hiszen olyan szelíd, barátságos volt a kis leopárd. Ahogy növekedett, a főnök többször is figyelmeztette, de a vadász soha nem vette komolyan. Mások is a vadász pártját fogták. Egy nap megsebesült a vadász fia, és a leopárd nyalogatni kezdte a véres sebet. Egy pillanat alatt megváltozott a viselkedése, megölte a fiút, azután a vadászt és több embert is a faluban. A vadász csak kemény harcban tudta megölni a vérengzővé lett leopárdot. Amikor vége volt a küzdelemnek, összehívta a falu lakóit és azt mondta: többen meghaltak ma, mert nem vették komolyan, amit mondtam, hogy a kis leopárdokból lesznek a nagy leopárdok, és a nagy leopárdok ölnek.
Arany, ami nem fénylik
Van arany, ami nem fénylik, van út, ami nem járható, van tenger, ami nem kéklik, van igazság, ami fel nem fogható!! Ezt hallgattam – hallgasd te is:
Két magzat beszélget az anyukája hasában:
– Mondd, te hiszel a születés utáni életben?
– Persze. A születés után jön az élet. Talán azért vagyunk itt, hogy felkészüljünk arra, ami ezután következik.
– Lárifári! A születés után nincs semmi! Onnan még senki nem tért vissza! S különben is, hogy nézne ki?
– Azt pontosan nem tudom, de úgy érzem, hogy ott mindenhol fények vannak… S talán a saját lábunkon fogunk járni, s a saját szánkkal eszünk.
– Ez már végképp ostobaság! Járni nem lehet! S még, hogy szájjal enni?! Nevetséges! Hát nem látod a köldökzsinórt? S ha már itt tartunk, gondolkodj el egy picit: azért nem lehetséges a születés utáni élet, mert a köldökzsinór túl rövid.
– Igen, de szerintem valami biztosan lesz, épp csak máshogy, mint amit itt életnek nevezünk.
– Ostoba vagy. A születéssel az élet véget ér, és kész.
– Figyelj, nem tudom pontosan mi lesz, de majd a Mama segít nekünk.
– A Mama ? Te hiszel a Mamában?
– Igen.
– Ne nevettesd ki magad! Láttad már valahol? Egyáltalán látta már valaki?
– Nem, mert itt van körülöttünk. Benne élünk. S bizony, neki köszönhetjük, hogy vagyunk.
– Na, most már hagyjál békén ezzel az ostobasággal, jó? Majd akkor hiszem a Mamát, ha látom.
– Látni nem tudod, de ha elcsendesedsz, akkor hallhatod az énekét, érezheted a szeretetét. Ha elcsendesedsz, érezni fogod a simogatását, érezni fogod óvó kezét.
Öt pont a kanadai vadlibákról
- A vadlibák csoportosan, „V”-alakban szállnak. Repülés közben mozgatják szárnyukat, s a levegő felhajtó ereje fenntartja a következő libákat. így lehetséges, hogy 71 %-kal hosszabb távolságot tudnak megtenni, mintha csak egyetlen pár repülne.
Ha egymást segítve dolgozunk, s közösségi szellemben végezzük a munkát, sokkal gyorsabban és könnyebben érjük el a célt.
- Ha egy vadliba kirepül a sorból és egyedül próbál célhoz érni, azonnal lelassul, mert nem segíti őt többé a levegő emelő hatása, amelyet a többi vadliba szárnycsapásai biztosítanak számára. Így gyorsan visszarepül a sorba, hogy repülése könnyebbé váljon a társai erőfeszítése által.
Ha van annyi eszünk, mint egy kanadai vadlibának, akkor együtt dolgozunk a közösséggel, a közös cél érdekében.
- Amikor a vezető vadliba elfárad, egy másik veszi át helyét az élen.
A közösségben el kell fogadnunk egymásrautaltságunkat, s a megfelelő pillanatban átadni vagy átvenni a munkát éppúgy, mint a vezetést.
- Repülés közben a hátsó vadlibák hangosan gágognak, hogy az elsőket erőfeszítéseikben biztassák.
A közösség nem létezhet szurkolók nélkül, és fontos, hogy a „gágogás” biztató legyen.
- Ha egy vadliba megbetegszik, két társa leszáll vele, s addig együtt maradnak, amíg meggyógyul vagy elpusztul. A libák ezután visszatérnek a saját közösségükhöz, vagy hármasban, vagy már csak kettesben; olykor egy másik közösséggel röpülnek, míg el nem érik a sajátjukat.
Ha annyi együttérzés lenne bennünk, mint a vadlibákban, átsegítenénk egymást a nehéz időkön, ahogyan ők teszik.
Az élet szép
Egy szomorú ember elindult, hogy megkeresse a boldogságot, az örömteli életet. Útjában először egy földművest kérdezett meg, nincs-e a földeken a boldogság és az öröm. Azt a választ kapta, nincs.Tovább menve megkérdezett egy milliomost, a pénzben rejlik-e a boldogság és az öröm, de a gazdag szomorúan válaszolta, hogy nem. Ekkor a szomorú ember elment megkérdezni a királyt, hogy nincs-e nála a boldogság és az öröm, de a válasz itt is nemleges volt. Végül most már céltalanul kóborolva, az útszéli réten meglátott egy gyermeket, aki egy jót játszva – kacagva – pillangó után futott. Ekkor a szomorú ember belátta, hogy a boldogságot és az örömet nem mások adják, hanem magunknak kell megteremtenünk.
Szenthelyi-Molnár István: Emberek! Az élet szép! írása alapján