Szent Domonkos

Szent Domonkos a mai Spanyolország területén, az ókasztíliai Caleruegában született 1170-1174 körül. Szülei nemesi származásúak voltak: apja, Félix de Guzmán, Caleruega földesura, édesanyja pedig Aza Boldog Janka (Juana de Aza), akit a helyi spanyol Egyház ma is mély tisztelettel övez a szegények iráni szeretete és könyörülete miatt. „Anyja még Domonkos fogantatása előtt látomásban szemlélte, hogy kiskutyát hord méhében, amely szájában egy fáklyát visz, és méhéből kijőve az egész világot lángra gyújtja. Ez jelképesen mutatta, hogy tőle kiváló prédikátor fogan majd, aki a szent tudomány ugatásával a bűn által elkábított lelkeket virrasztásra rázza fel, és a tüzet, melyet az Úr Jézus hozott a földre, az egész világon elterjeszti.” (Libellus 5.)
Szent Domonkost a szájában fáklyát tartó kiskutyán kívül még csillaggal ábrázolják, ami keresztanyja látomásához kötődik: amikor a kis Domonkos megkeresztelték, keresztanyja csillagot látott fényleni a kisgyermek fölött.
Gyerekkorától papi pályára szánták, s ennek megfelelően taníttatták, de két további testvére is pap lett. Domonkos kezdetben Palenciában, anyai nagybátyjánál tanult. Tehetséges diák volt, és a stúdiumot mindig nagyra értékelte. Fiatalon fogékonynak mutatkozott az istenszeretetre és az életszentségre is: teljesen azonosult a neki szánt papi küldetéssel, és már ekkor megnyilvánult együttérzése, melyet édesanyjától tanult. Talán 15 vagy 16 éves lehetett, amikor egy éhínség alkalmával eladta a tanuláshoz elengedhetetlen drága könyveit és minden más értékét, hogy a nélkülözőkön segítsen. „Nem akarok halott bőrök fölé hajolva tanulni, amíg emberek éhen halnak” – mondta. Ez az egyszerű, radikális nagylelkűség tanárait és diáktársait is megdöbbentette. Többen követték a példáját, és vagyonukat az ínség enyhítésére szánták.

Ez a tette hívta fel Domonkosra a közeli Osma püspökének a figyelmét is, aki 1193-1195 körül meghívta, hogy az osmai papi káptalan tagja legyen, és részt vegyen a káptalan megreformálásában. A káptalan egy Szent Ágoston Regulája szerint élő, szigorú fegyelmű klerikus közösség volt. Teológiai tanulmányai után Domonkost itt szentelték pappá. Mintegy 8-10 éven keresztül élte ennek a közösségnek szemlélődő-szolgáló életét, s nem gondolt arra, hogy hamarosan egy új szerzetesrend alapítója lesz. Éjjelente imádságban virrasztott, a bűnösök megtéréséért könyörgött Istenhez, és „sokszor fordult hozzá azzal a kéréssel, hogy bőven adja meg neki azt az igazi szeretetet, amellyel hatékonyan gondoskodhat az emberek üdvértől, mivel úgy gondolta, hogy elsősorban akkor lesz igazán Krisztus tagja, ha minden erejével a lelkek megnyerésére szenteli magát, ahogy az Úr Jézus, mindenek üdvözítője is teljesen a mi üdvösségünkért adta oda önmagát.” (Libellus 13.) Az aszkézis szerves részét képezte mindennapjainak: hosszú éveken keresztül gyakorolta azt az ágostonos fegyelmet, amelyet később nagy buzgalommal adott át másoknak. Hamarosan a káptalan alpriorjává választották, jóbarátja, a közösség priorja, Diego (d’Azevedo) pedig Osma püspöke lett.

Szent Domonkos

Életének fordulópontja 1203-ban érkezett el – ekkor mintegy 30 éves lehetett –, amikor egy királyi diplomáciai küldöttség tagjaként elkísérte püspökét Skandináviába. Útjuk keresztülvitt Dél-Franciaországon, ahol közvetlen közelről szembesültek azzal, hogy mekkorává dagadt a szélsőségesen dualista, ún. kathar ill. albigens eretnekség befolyása, mennyire tehetetlen a tévtanok terjedésével szemben a gyakran korrupt és felkészületlen klérus, s milyen nagy szükség lenne az apostolok életformáját hitelesen élő, katolikus hithirdetőkre. Egy szálláshelyen az albigens fogadóssal keveredett beszélgetésbe. „Miután észrevette, hogy a [Toulouse-i] vidék lakói már régóta eretnekek, szíve nagy részvéttel telt meg, mivel látta, mennyire sok embert tévesztett meg az eretnekség. Azon az éjszakán (…) addig vitatkozott meggyőzően és égő buzgalommal a ház eretnek gazdájával, amíg az végül nem tudott ellenállni a bölcsességnek és a Léleknek, mely általa szólt. Így azt az embert Isten Lelkének segítségével visszavezette a hitre.” (Libellus 15.)

Az egyház szükséghelyzetére akart választ adni, amikor – egy újabb skandináviai és egy római út után – Diegoval együtt prédikálni kezdett Dél-Franciaországban úgy, ahogyan azt Jézus tanácsolta apostolainak (Mt 10, 5-15): szegényen, pénz nélkül, az Evangéliumot hirdetve, a katolikus hitigazságokat kifejtve-védve. Az albigensekkel folytatott hitvitái – a korban népszerű nyilvános disputák – ugyan nem hoztak látványos, tömeges megtéréseket, mégis volt ennek az időszaknak egy rendkívül jelentős hozadéka: a hűséges küzdelemben megélt magányos évek megérlelték benne a Prédikátorok Rendjének gondolatát. Lassan társak gyűltek köré. Egyikük Toulouse-i házában telepedtek le, s itt kezdték meg a közös életet és prédikációt, előbb csak magánfogadalmat téve Domonkos kezébe. (1215-ben Fulco, Toulouse püspöke úgy hagyta jóvá őket, mint szerzeteseket, akik „gyalog, evangéliumi szegénységben hirdetik az Evangélium igazságát”.) A Rendet III. Honorius pápa erősítette meg és hagyta jóvá 1216. december 22-én.
Domonkost életének hátralévő 5 évében a Rend megszervezése kötötte le. Testvéreit Európa egyetemi városaiba küldte (Párizs, Bologna), hogy prédikátori hivatásukhoz előbb alapos teológiai képzést kapjanak. Az intenzív tevékenység kimerítette Domonkos erejét. Halálos ágyán „nagy bizalommal mondta a testvéreknek, hogy halála után hasznosabb lesz számukra, mint életében volt” (Libellus,92.). 1221. augusztus 6-án halt meg, testvéreitől körülvéve. Rendje ekkor 5 éve létezett, ő maga pedig még nem volt ötven éves. „Testvérei lába alatt” szeretett volna nyugodni, az ő templomukban temették el, sírja ma is Bolognában található. Személyes jóbarátja, IX. Gergely pápa avatta szentté 13 évvel halála után, 1234-ben. Ünnepe augusztus 8-án van.