„A színészek több életet élnek; részint van a saját létük; részint vannak azok a további plusz életek is, amelyeket színpadon játszanak el. E plusz életek – amelyeket nem készen kap a színész, hanem saját maga alakít ki, bizonyos külső instrukciók alapján; ettől színész – nagymértékben fejleszthetik saját személyiségét is… Hasonló a helyzet a gyermekszíndarabokkal, a gyermekszereplőkkel kapcsolatban; mint ahogy az úszás lényege sem különbözik tíz- és negyvenévesen. Sőt: minél korábban kezdi valaki a más bőrébe belebújás képességét kialakítani, annál magától értetőbben gyakorolja később. Az iskola tehát nagyon jól teszi, ha színdarab előadására készteti a gyerekeket – ennél jobban semmi sem segítheti elő elfeledni látszott egyik alapfeladatát, a személyiségformálást. A tárgyi tudás beszerezhető az iskolai futószalagon – de a pedagógusnak, ha megfeszül is, nagyon kevés lehetősége van arra, hogy egyenként, személy szerint foglalkozzék a gyerek személyiségének alakításával. Ám a darab, amelynek színre vitelét az egész iskola feszült figyelme kíséri hónapokon át – a darab más. Nincs az a kezelhetetlen nebuló, akinek az érdeklődését ne keltené föl a Twist Oliver, a Padlás, A dzsungel könyve, és így tovább. S a plusz életek megélése közben megjelenített plusz értékek: befogadókra találnak.”